2017.szeptember 1.: Iskolakezdés

HÁT… ELÉRKEZETT AZ ISKOLAKEZDÉS

Holnap becsöngetnek – kinek gyorsan, kinek lassan… de eltelt a nyár, s amennyien a vakációt várták, majdnem annyian a suli ajtajainak kitárulást! Mert mi, felnőttek, hacsak nem felejtettük el gyermekkorunk ezen részét, pontosan emlékszünk, mekkora öröm volt a nyári szünidő beköszönte, micsoda extázis volt a fenti varázsszó utolsó három betüjét, krétával a táblán felírva… – “CIÓ”, majd már csak a legutolsÓÓÓÓÓÓÓét – látni! Mégis hasonló jó érzés volt szeretett iskolánk, megszokott falai közé és osztálytermébe – a nyár élményeitől feltöltődve – szeptembernek első napán újra belépni, találkozni osztályfőnökünkkel, tanítóinkkal, tanárjainkkal, s persze, kedves osztálytársainkkal… és kicsit mesélni az eltelt és megélt, napfényes napok impulzusairól!

Idén, ez péntekre esik, úgyhogy a mai nap – minden bizonnyal – főleg a fentiekről fog szólni nebulónak és pedagógusnak… hogy aztán hétfőtől megkezdődjön az igazi munka az oktatási intézményekiben!

Ennek kapcsán külön köszöntöm a most áltanos iskolai kis elsősőket, hiszen az óvoda (és kedvenc óvónénijük) “elhagyása” után immár új és teljesen más feldatok várnak majd Rájuk… ez olyannyira így van, hogy magam is pontosan emlékszem életem ezen napjára, mikor is beléptem a kispesti, Rózsa téri Általános Iskola épületébe és osztály termébe, és így első Tanító Nénimre és nevére (amit személyiségi jogai tiszteletben tartása miatt ide nem írok le), pedig, hát… ez nem mostanában volt. Ezért is kérem ismerve és ismeretlenül az elsősöket fogadó Pedagógusokat, hogy kellő tapintattal, figyelemmel, megértéssel, és türelemmel viseltessenek az első órákban és napokban feléjük, hisz’ egy életre szóló momentum lesz ez a tanulmányaikat megkezdő apróságoknak.

Ugyanakkor a most kezdő – főiskoláról és egyetemről kikerült – ifjú nevelőknek is sok sikert kívánok életpályájukban, vagy azon oktatóknak, akik középiskolában, gimnáziumban kezdenek el tanítani… nevelve a jövő azon nemzedékét, akik majd még magasabb oktatási intézményekben kamatoztatják a megszerzett tudást, és lesznek olyan szakképzett állampolgárai az országnak, akik tehetségükkel, ambícióikkal építik tovább csodás Hazánkat, Magyarországot. Ehhez viszont az ifjú tanítót, tanárt és majdani oktatót a kollégák ne konkurenciának takintsék, hanem munkatársnak, akivel a közös cél érdekélben, egy hajóban tudnak evezni. Ám az ifjaknak viszont akceptálniuk kell tapasztaltabb pedagógus társaik jó szándékú segítségét, és olykor akár segítő kritikáit is! S miért? Mert nekünk, szülöknek, Ők nevelik a gyermekeinket, akikből majd a magyar társadalom profitál. Természetesen, ebben nekünk is partnereknek kell a a pedagógusok felé. Idestova én már ezen keresztül estem, mert két nagyon tehetséges, felnőtt korú gyermekem van.

S ami még talán ennél is lényegesebb… az Államnak további hatékony lépéseket kell tenni, a szakma megbecsülésére, a kormányon lévő politikai nézetektől független (és itt most nem csak a korrekt bérekre gondolok, hanem a körülményekre, és több mindenre), ugyanis egyet ne felejtsünk el… mindennek az OKTATÁS az alfája és omegája, ennél nincsen magasabb rendű cél, ez semmivel nem “überelhető”!
És újra csak miért? Mert alul fizetett, anyagi gondokkal küzdő tanító, tanár és oktató nem fog tudni teljes intenzitással a munkájára és a rábízott tanulók színvonalas nevelésére koncentrálni… mert azért ne felejtsük el, a tanár is ember, nem robot… sőt, nagyon is jó ember, hiszen arra esküdött fel, ami a legnemesebb cékitűzés… TANÍTANI! És bizony, a mi nem mindig tökéletesen jól nevelt gyerekeinkkel (mert mi is emberek vagyunk) küzd, hogy egynesbe hozza őket, amit mi (ezt is valljuk be, mármint máséval bíbelődni) semmi pénzért nem vállalnánk. Szó, mi szó… a pedagógusi munka csodaszép, egy életre szóló munka, másképp szólva, életpálya totális elhivatottsággal, de igencsak idegörlő… úgyhogy az adófizetők pénzéből igenis áldozni kell rá.

Tudom, fontosak a stadionok, a sportcsarnok, a fitness cenrtumok, a pályák, az edző-és tornatermek… mondom, mert “sportfanatikus” is vagyok… hiszen a jó testi kondíció fontos a személyiséghez ill. az ilyen események megtekintőit is ki kell szolgálni, ami meg üzlet a működtető intézménynek, és adóbevétel az államnak. Azonban igazán csak azokból lesz, ezeket felismerő, egészséges szemléletű ember, aki jól képzett… s ehhez meg igenis, és sokadszorra mondom, a megfelelő oktatási színvonal NÉKÜLÖZHETETLEN. Ez a társalmi kiegyenlítetlenség felszámolása okán is ELENGEDHETETLEN!

Van az a mondás… “ép testben, ép lélek”… ez igaz, de én mégis megfordítanám, és így értelmezném: a tanult ember pontosan tudja, mit “vár el” tőle a teste, és mit tílt meg. Mit értek ez alatt? Azt, hogy a fizikai adottság, bizonyos helyzetben igenis fontos, ám sokkal többször van az, ha átgondolt döntést hozunk és nem “bicepszből” oldjuk meg, az hosszabb távon sokkal jobban kamatozik… és ebben arra is gondolok, hogy megfelelő neveléssel kevesebb drogos, alkoholista, dohányos vagy egyéb, káros szenvedélyfüggő lesz. Ez pedig inkább bevételt hoz a költségvetésnek, hiszen többet tölt munkában, mint betegállományban, és morálisan is példamutató és követendő.

Nyilván, ha a politikának az az érdeke, hogy legyenek alulképzettek, betegek, eltévelyedettek, akiket lehet manipulálni, esetleges szavazatokért, vagy hálapénzek zsebbe dugásával le lehet őket még jobban venni, akkor e téren továbbra is lesznek anomáliák. De mert egyre többször hallom… “célunk a tudás alapú társadalom megteremtése”…nagyon bízom benne, ez nem “kábítás”, szlogen és csak frázis, hanem a kirekesztettség csökkentése, akár faji ill. képzetlenség alapján, vagy egészségi állapottól független. Ha Magyaországnak fontos, hogy emelkedő ázsiója Világban fokozódjon, akkor más út nem létezhet… ha majd a roma vagy a szegény gyerek is úgy fog szocializálódni, hogy a tanulással meglesz a lehetősége a felemelkedésre, akkor a meg nem gondolt, politikailag rákényszerített, szakmaiatlan döntések alól való kibújás helyett, azt választja, ami neki is kedvező, s így az országnaki is… Akkor nem seftelni, bűnözni és kábítószerezni fog, mert felismeri, ez neki sem kifizetődő… és az államnak sem, mert az elvonókat, a drogambulanciákat, a büntetésvégrehajtó intézményeket is fenn kell tartani, ami úgyszintén a magyar adózóktól befolyt összegekből, jelentős kiadással bír… amit akár pont az oktatásba lehetne visszaforgatni.

Ahhoz viszont, hogy mindez ne csak egy nagy “lufiidea”, azaz “Elveszett illúziók” (Honoret de Balzac) legyenek… előbb-utóbb mindennek, és mindenkinek a helyére kell kerülni… hiszen az iskolapadokból fog egykoron majd kikerülni az államférfi, a politikus és képviselő, a katona és a rendőr, a tűzoltó, a vállakozó és üzletember, a jogász és ügyvéd, az orvos, a mentős, az ápoló, a védőnő, a szociális munkás, az egyetemi oktató, a tanár és a tanító, az óvónő, az adószakértő, a könyvelő és pénzügyekhez értő, a biztonági szakember, a biztosítási ügynök, az ingatlanközvetítő, a szakmunkás és szakember, a segédmunkás, a börtönőr, a biztonsági őr, a színművész és a rendező, az énekes és zenész, a festő és a szobrász, a sportoló… és még folytathatnám a sort… remélve, hogy egyre kevesebb bűnöző!

Tudom, az első tanítási naptól nagyon messzire jutottam… de ahogy e blogot írtam, valahogy ezen gondolatok felötlöttek bennem, és nem hagyott nyugodni, hogy akár “társadalmi kör,-kor,- és kórképként” ki ne írjam magamból… remélve ezáltal magam is, másokban gondolatokat inspirálva… egyúttal eszembe juttatva tanítómat (kinek nevére szintén emlékszem), aki össztökélt a szabatos beszédre, az összeszedett, választékos, világos és közérthető gondolatokra, a csodás magyar nyelvre, a mi különleges anyanyelvünkre… és persze, ennek megfelelő helyesíyrására – s ezt sosem fogom elfelejteni Neki!