Egyik este a metrón utazva arra lettem figyelmes, hogy a velem szemben ülő 6 emberből ötük kezében ott a technika, azaz a mobiltelefon ill. táblagép, ki telefonált, ki egyéb másra használta a “kütyüt”. A 3 három hölgy és a két férfi teljesen belefeledkezett tevékenységébe, megszünt szinte körülöttük a Világ. Ám ami a leginkább meglepett, hogy köztük egy apáca is volt… s ez indította el bennem, hogy a jelenségről megosztom pár gondolatom! Mert hol vannak már azok az idők, amikor az emberek könyvvel, újsággal a kezükben ültek egymás melett, vagy urambocsá… beszélgettek.
Illusztráció
Pontosan emlékszünk, a jóval rendszerváltás előtti időkre, amikor státuszszimbólumnak számított egy családnál a telefon, főleg, ha nem fekete, leginkább piros. S nem napokat kellett rá várni, míg bekötik, hanem hosszú időt… lassan dolgoztak a szocialista rendszer fogaskerekei. Aztán, mikor már ott volt a lakásban, persze, a legillusztrisabb helyen, hogy jól lehessen látni, csak szemléltük, néztük. Talán még bizonytalanok is voltunk az elején, hogy is kell tárcsázni, aztán, mikor bennünket vakaki hívva, jellegzetes berregő hangján megszólalt a telefon, hirten tudatosodott bennünk, hogy beköltözött hozzánk a Világ és zavarba jöttünk tőle, hogy bele kell szólni, mint a paraszt bácsi, mikor aratás közben az orra alá dugta mikrofont a TV riporter, hogy megkérdezze, “na, hogy áll a betakarítás”? Még az is ott van emlékeinkben, mikor a szomszéd csöngetett és jött telefonálni, mert nekünk volt, neki meg nem, s mi ezt jól eső érzéssel vettük tudomásul, mert az akkori hiánygazdaságban így mi kilógunk a konfekcióból, s ettől többnek éreztük magunkat másnál. Persze, aki nem tartozott a kiválasztottak közé, és telefononos lakótársa sem volt, de, ha pl. beszélni kellet a Tanáccsal, az lement a még nem túl nagy számú, és nem is mindig közeli telefonfülkébe. Csakhogy ezek általában foglaltak voltak, s ebből adódóan, várakozás közbeni utcai, emberi konfliktusok melegágyai is. A kezdeti időben tantusszal telefonáltunk, amit a sarki trafikban is beszerezhettünk, majd pénzérmével, később már közelítve a mostani, de akkor még távolinak tűnő jövőhöz, telefonkártyával.
Nos, azóta sok víz lefolyt a Dunán… s hol van már az akkori milliö és azok a technikák? Leváltottuk azt a rendszert, mert nem tetszett, létrehoztunk egy újat, de igazán ez sem tetszik, nosztalgiánk van a régi után, miközben annak gyermekbetegségeit a hátunk közepére sem kívánjuk. Mindezek közben megváltozott a Világ… amiről akkor még fogalmunk sem volt, de most már a zsebünkben hordjuk, s akkor vesszük elő, mikor kedvünk szottyan rá, s hogy ez zavar-e másokat, nem igazán tőrödünk vele (tisztelet a kivételnek). Hol vannak már a “státuszpiros” telefonok? Léteznek helyettük, a csaknem már mindent tudó Iphone-ok, Ipad-ok, stb., s persze, már érintőképernyős “okosban”. És, ránk szól valaki, ha rossz helyen “telózunk”, még mi vagyunk felháborodva… “nehogy má’ ez a kis k…g mondja meg nekem a tutit, a pénzemé’ azt csinálok, amit akarok, nem azé’ vettem, hogy csak nézegessem, ha nem teccik, fogja be a fülit”… pedig bizony a mobilhasználatnak is megvannak a maga íratlan, sőr írott szabályai. Célzok evvel előző blogomra… a bizonyos hatvanas évekre, ahol volt egy TV műsor – a “Tudni illik, hogy mi illik” – melyben próbálták a figyelmet ráirányítani arra, hogy bizonyos helyzetekben hogy ajánlott viselkedni. Miközben e cikket írtam, magam is utánanéztem, vannak-e napjainkra vonatkozóan ilyen ajánlások… és bizony találtam. Ezt még akkor is célszerű elfogadni, ha amúgy tudjuk, az áldásos technika adott esetben milyen előnyökkel bír, amiről egykoron halványlila sejtésünk sem volt. Ezt azért is említem fel, mert az tapasztalom, legújabb kommunikációs eszközeink a nagy távolságot ugyan áthidalják, ám olykor nem közelebb hoznak, hamem elválasztanak. Amikor azt hallom, hogy az anya a konyhából Facebookon ír a család többi tagjának, hogy kész az ebéd, lehet jönni enni, vagy épp kör SMS-t küld erről, akkor elgondolkodom… segít-e bennünket igazán a modern tecnhika vagy a rabjaivá, kiszolgáltattotjaivá, és függőiévé válunk, mániákusan hajszolva a legújabb trendeket. Ebben azonban nem magunk gyarlódunk egyedül, mi csak frusztrálódunk valami hiánya miatt, ha nem telik rá, hanem a minket körülvevő fogyasztói társadalom, ami belekényszerít bennünket – “csakis a mi kényelmünk érdekében” – a vágyra, a legújabb ketyere mielőbbi beszerzésében. Pedig arra vigyáznunk kell, hogy e korban se személytelenedjünk és idegenedjünk el, ne robotizálódjunk annyira, hogy a technika irányítson bennünket, aminek inkább szolgálni kell(ene)…
De mert emberi társadalomban élünk, e modern gondolkodású Világban sem árt pár dolgot tudni a fentiekre is tekintettel, a mobiltelefonhasználattal kapcsolatban…
És végül… ez lenne a jövő… vagy már a jelen…? (klikk ide)
Forrás: net (képek)
Összeállította, szerkesztette: Streit Gábor Bora
Igencsak elgondolkodtató írás… Bizony, sajnos egyre inkább mi leszünk a technika rabszolgái… ha hagyjuk! De nem kell hagyni…néha ki kell kapcsolni a kütyüt 🙂 Viszont ehhez az íráshoz szívből gratulálok! Olyan profi stílusban írtad meg, hogy 2x meg kellett nézzem, hogy tényleg a tied és nem újságírói írás megosztása 🙂
Épp ezért született meg. Azóta egyébként stlizáltam magam és pár helyen pontosítottam. Kedves Judit, köszönöm a szavaid és a hozzászólásodat!